Furie-Weeko:

Csak egy másodpercre pillantok le a kis szösz nyüzügére, ahogy felé morrantom:
- Legalább megedződik! Most pedig nyughass, olvasok!
Bosszankodva meredek az újságpapírra, cseppet sem foglalkozok most éppen a két kis törpével. Így is csak halványan jutnak el hozzám azok a külvilági történések, amikor Gabriel felsegíti Weekot, hugicám pedig hálálkodva ölelgeti meg. Máskor már rég a lovak közé csapnék, hogy álljon már meg a menet! Ezt a leányzót komolyan védenem kell a hímektől, mert aztán liliomtiprás lenne a vége. Majd adok én nekik tiprást, kiherélem azt a mocskot, aki hozzá merne... 
Na de most mindegy, nem ez a lényeg. Tekintetemmel követem a szavakat, de valahogy nem jutnak el az agyamig. Milyen vérdíj? Milyen új törvény? MI VAN?!
Újra nekifutok. Ez itt nagyon nem oké.
"Az új mágiaügyi miniszter, név szerint Jonathan Lionheart kihirdette, hogy az eddig védett varázslények -a vérleopárdok-, mostantól fogva vadászható faj. Döntését azzal indokolta, hogy az említett lények ugyanolyan vérmes fenevadak, mint a vérfarkasok. Számtalan példa mutatja, hogy az emberek közé képtelenek beolvadni, így irtani szükséges ezeket a lényeket. A zöldmozgalom heves tiltakozásban tört ki a döntés hallatán, a tárgyalások még folynak, ahogyan a vadászatok is a..."
Ez valami vicc.
Igaz, hogy nekem nincs semmiféle igazolványom, mint Weekonak, de akkor is...Weeko. Borostyántekintetemmel testvéremre pillantok, aki éppen nagyban puszilgatta és ölelgette az ő...khm... gazdiját. Ám ahogy feléjük pillantok, úgy tűnik megérzi, mert nagy szemekkel fordul felém. Először mintha kérdezni akarna, de aztán látja a szememen és a testtartásomon, hogy baj van. Méghozzá nem is kicsi.
Ugyan még mindig Gabrielbe kapaszkodik, de a figyelmét nekem szenteli, ahogy halkan motyogja cicaszemeivel:
- Valami baj van, Furie...?
Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem és visszaroskadok az antik székre, ahol még az előbb vígan dorbézoltam. Most gondterhelten nyúlok a sörös dobozért és Weeko felé nyújtom az újságot. Nem. Még nem akarom kimondani. Ez egy baromság. És egyébként is, ki a fasz az a Jonathan LionHeart? És mi a faszt akar tőlünk? Mit ártottunk mi neki? Jóóóóó, okés, elismerem, hogy Weeko lemészárolt már egy falut. És iiigen, igen, én is megöltem már pár száz embert. De becsszó, ebből 70% munkaköri leírás volt, a többi meg a nasi. Közben hallom, ahogy testvérem kissé szakadozottan olvassa a cikket. Huszonhárom éves létére még mindig szarul olvas. Anyám borogass... Idegesen tépem ki a kezéből, mert a szerencsétlen csak a címig jutott el az utóbbi három percben. Feszülten és mérgesen pillantok fel. Kurva életbe, muszáj kimondanom!
- Mostantól vadászhatnak ránk. Rám is, Weekora is. Az a vacak papír már nem ér semmit.
Húgom úgy tűnik nem igazán akarja felfogni, hogy pontosan miért is történik mindez. Persze nem ő lenne, ha ennek nem adna hangot kíváncsian:
- És miért? Nem szeretnek minket? Vagy haragszanak ránk?
Kérdi gyermekien, akárcsak egy hat éves. Akitől még csak elfogadható, de egy felnőtt lánytól már idegesítő. Morrantva húzom meg a sört, majd csapom az asztalra mérgelődve:
- Ne légy hülye! Azért akarnak minket megölni, amiért embert öltünk. Vágod?
Indulatosan meredek rá a kölykökre, aztán nagyot sóhajtva teszem csípőre a kezemet felvont szemöldökkel pillantva hol Weekora, hol pedig kicsi kacsára:
- Két lehetőségünk van: Vagy fogjuk a cuccainkat és szépen eltűnünk egy melegebb éghajlatra Weekoval, vagy itt maradunk...
És elhallgatok. Ugyanmár Furie, egészen elpuhultál, mióta a majomivadékokkal lógsz! Miért nem látom ennek a szebbik oldalát? Miért nem örülök annak, hogy vadásznak rám, és annyi barmot belezhetek ki, amennyit csak akarok. Illegálisan ugyan, de nekem már úgyis tök mindegy. Akkor mégis miért...? Hát persze. Weeko. Mert ezelőtt röhögve dobtam volna magam mögé az újságot egy "Hadd jöjjenek, ha mernek!" felkiáltással. Most azonban már nem a saját irhámat kell védenem, hanem a testvéremét is. Köszönhetően gyerekes és megbotránkoztató ragaszkodásának, nem csak őt, de még a pihés fejűt és többieket is meg kell védenem. Ez a kettő itt előttem meg a legéletképtelenebb kölkök. Weeko még csak talán használható, ha azt mondom neki, dumálja le a Másikkal, aztán üsd-vágd-nem-apád! De mit kezdjek itt ezzel a szöszkével? Majd a golyó kitér előle, ha azt rebegi el azokkal a bociszemekkel, hogy "Bocsánat"...? Azthiszem borzalmas kilátásaim vannak ezzel a csipet csapattal kapcsolatban.
Úgy tűnik, hogy sokáig a gondolataimba merültem, mert Weeko kissé belecsimpaszkodik a toppomba. Morrantva söpröm le magamról a kezét, mire összerezzenve bújik Gabriel mögé (ha-ha!):
- Tesó... Én nem tudom mi a másik lehetőség, de én azt választom...Nem akarom elhagyni Gazdit.
Egyem meg, hát meg lehet zabálni, ahogy motyogva bújik elő a szőke fürtök mögül. Nagyot sóhajtok, majd összefonom magam előtt a karjaimat, és felvont szemöldökkel pillantok le hol Weekora, hol Gabrielre:
- Itt maradjunk és kinyírunk mindenkit, aki ránk vadászik...?
Kérdem hangosan, főleg a pizsama banánnak szánva a kérdést. Az egy dolog, hogy Weeko itt akar maradni vele, de ezzel hőn szeretett emberpalántáját is veszélybesodorja. Testvérem ezt biztosan nem fogja fel, de talán a sárgafejű igen. Mintha csak hugicám érezné, hogy kin is múlik most ez a kérdés, úgy fordul ő is Gabriel felé. Nagy cicaszemeivel pislog fel rá. Nem mondanám, hogy könyörgőn, szerintem ezek a kérlelő nagyszemek az alap karosszériatartozékok közé tartoznak.
Elmosolyodom erre az abszurd helyzetre. S miért is ne tehetném kissé drámaibbá a pillanatot? Fennhangon, kihúzva magamat és csípőre tett kézzel pillantok le Gabrielre:
- Nos, Szőr Pamacska, mit válaszolsz erre a kooooomoly kérdésre? Mondhatnám úgyis, hogy menjünk, vagy öljünk?
Weeko erre megrovón pillant felém. Hát nem édes? Megint durcázik:
- Furie! Ne légy ilyen gonosz! Csak elbeszélgetünk velük, hogy ezt nem szabad csinálni, és majd megkínáljuk őket csokival, és csinálunk nekik finom teát, és kiderül majd, hogy valójában nagyon aranyos és kedves emberek.
VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! Hol egy kibaszott fal?! Ide veleeeeee....Hadd verjem bele a fejemet!!!