Gabriel

Hirtelen és halálra rémülten ülök fel ágyamban, mikor a szomszéd helységből ördögi kacaj szűrődik be. Pedig ritka szépet álmodtam... egy hatalmas cukormáz-felhő-félén piknikeztünk, és minden tele volt süteményekkel, fagyival, tortákkal, pitékkel, karamellával....

Haah... éhes vagyok... Végül még álmomban sem jutott senki az evésig, ugyanis egyik pillanatról a másikra megjelent egy óriási Furie, akinek mintha az egész felhő egyetlen apró falat lett volna, és ördögi kacajjal meg egy villával nyúlt felénk.

Mmmh? Csak hét óra van? Még aludhattam volna legalább egy fél órát. Miért kell ilyen ijedősnek lennem? Na mindegy, mostmár akár el is mehetnék zuhanyozni meg reggelizni. Nagyot ásítva kászálódom le a hatalmas, puha szállodai ágyról, igyekezve kidörzsölni az álmot a szememből. Sosem voltam egy reggeli pacsirta, Rafael is mindig azzal piszkált, hogy nem lehet tudni reggel hogy ébren vagyok-e, vagy éppen csak alvajárok.

Valószínűleg az sem javít a dolgon, hogy szőke, félhosszú, hullámos tincseim egyszerre mutatnak a föld összes égtája felé, és hogy búzakék szemeim is éppencsak résnyire nyílnak. Sebastian még azért is megjegyzést szokott tenni, hogy lóg rajtam a pizsama, pedig arról nem én tehetek. Becsszó. Én tényleg igyekszem, mert iszok tejet, és eleget is eszek, és mindig kihúzom magam, ahogy a többiek mondják. De akármit is csinálok, nem úgy tűnik, hogy ennél tovább fogok nőni, vagy erősebbek lesznek a csontjaim. Így valahogy mindig minden lóg rajtam, ha nem személyre szabott, vagy „petite” méret. A többiek pedig mindig azzal csúfolnak, hogy petite méretet csak lányoknak csinálnak.

Hirtelen az asztalommal, rajta pedig egy pár csizmával találom magam szemben. „Ilyet nem illik...” – mondanám szinte azonnal, de látva, hogy kivel van dolgom, háromszor is meg kell gondolnom, még mielőtt óvatosan véleményt nyílvánítanék. Igazán nem tudom miért mondja JJ állandóan, hogy nem nyitom ki a számat, amikor kellene. Most is megtettem, bár érzem, hogy szívem megint a torkomban dobog. Talán nem kellett volna rászólni Furiere, elvégre nem árt semmit az asztalnak... ha neki úgy kényelmes, akkor nem baj, nem? Bár ha nem illik... Uwaah... és most ráadásul mérges is lett. Ilyenkor nagyon ilyesztő tud lenni... Vajon meg fog ütni? Azt most nem szabad, délután fotózás lesz, és mindenkinek felrúgom a napirendjét, ha kék foltokkal jelenek meg...

Már éppen próbálnék valamit mondani hogy megbékítsem, de helyette csak a szívem ugrik ki majdnem a torkomon a hirtelen kiáltásra. Egy pillanatig egészen biztos vagyok benne, hogy valami robbant, valakit lelőttek, esetleg valakit mindjárt le fognak lőni. Végül aztán sikerül felismernem Weeko hangját, így valamivel nyugodtabban kalimpáló szívvel állok félre a tűzvonalból.

Jobban mondva csak próbálnék félre állni, Weeko ugyanis átölel, így a reflektorfény megint rajtam van. Persze így én sem bánom, sőt, a lányból áradó embertelen hő kimondottan megnyugtat, így még el is mosolyodom, egy pár pillanatig megfeledkezve Furie-ről. Igazán megtanulhattam volna már, hogy ez utóbbi elég nagy hiba.

Igyekszem magam picire összehúzni, mikor már megint a nevemen veszekednek. Nem én kértem Weekot hogy hívjon Gazdának, de ugyanakkor nem is zavar. Azt hiszem említettem már ezt egy párszor nekik... de lehet, hogy újra ideje lenne? Sebastian mindig azt mondja, hogy „Sosem leszel sikeres a nőknél, ha nem nyitod ki a szád!”. Van egy olyan érzésem, hogy Seb valami egészen másra céloz, de ha azt veszem, hogy Furie nő, és Weeko is... nos, hát, lány, akkor talán tényleg ez lenne a „siker” nyitja.

- U-- Umm... Engem... engem tényleg nem zavar... Ha Weeko nem akar Gazdának hívni, nem baj, de ha úgy szeretné...

Mire felemelem zavart tekintetemet, a két vérleopárd már nincs is mellettem, hanem kiabálva rohangálnak fel-alá a lakosztályban. Talán nem hallották, hogy mit mondtam? Hát igen, megeshet... Lehet, hogy újra meg kéne próbálnom?

- Umm... bocsánat...

Tétován emelem fel a kezemet, hátha akkor észrevesznek. Persze kissé ijesztő, ahogy a testvérpár árkon-bokron-bútoron átszáguld, de legalább már ezt sikerült nagyjából megszoknom. Csak akkor áll meg bennem az ütő, amikor Weeko túl közel kerül egy-egy éles szeglethez vagy törékeny tárgyhoz.

- Uwah! Weeko!!

Azonnal igyekeznék a lány védelmezésére mikor nővére végre elkapja, de az hamarabb megáll magától, minthogy én odaérnék. Értetlenül torpanok meg... Furie meggondolta magát? Nem jellemző rá. De ez a gondolat valahogy rögtön elröppen, mikor Weekot látom a földre huppanni, és olyan gyorsan sietek oda hozzá, hogy majdnem elbotlok a pizsamám szárában.

- Megütötted magad?

Áááh, miért kérdezek mindig ilyen butaságokat? Persze, hogy megütötte magát, elvégre elesett! Csak az a kérdés, hogy mégis hol? Jó alaposan körbenézek rajta, de közben egy szigorú pillantást vetek Furiere. Legalább is... azt hiszem, hogy szigorúnak tűnhet. Nagyon igyekszem ám úgy nézni, ahogy Yuuji szokott JJ-re és Sebastianra amikor túl nagy zajt csapnak. Yuuji nagyon menő, elég ránéznie a srácokra, és azonnal elhallgatnak. Engem általában nem szoktak meghallani, és ha próbálok úgy nézni mint Yuuji, megkérdezik, hogy fáj-e valamim.

- Ne bánj ilyen csúnyán Weekoval. Nem csinált semmi rosszat...

Sikerült kimondanom… és azt hiszem, most még a hangom sem remegett! Uwah…