Furie-Weeko:

- Szarrá verték végre az Ördöngős Őrjöngőket!!!
Sátáni kacaj társul az örömkitöréshez, aztán kajánul elvigyorodva csapom a sörös dobozt a szék karfájára. Kényelmesen hátradőlök az antik széken, virgácsaimat felpakolom az antik asztallapra és a tökéletes elégedettség, harmónia szinte sugárzik az arcomról. Kollégáim persze furcsálkodva vonják össze szemüket felém pillantva, nem túl sokszor látnak engem mosolyogva. De ahogy azt már sokan mondták, a legszebb öröm a káröröm. A mai szennylapok pedig hihetetlen módon tökéletesen kielégítik eme perverz hajlamot. Persze másra nem is jók, a hülyeségből is megárthat a sok.
Közben szemem sarkából látom, hogy egy sárga folt áttotyog a szobán mérhetetlen lassúsággal. Szóval a kis gebe szőke felkelt. Végre. A többiek bezzeg rögtön mind felveszik a szokásos testőrpózt, avagy: tökömet-fogva-szoborképződménybe-váltok. Mintha karót dugtak volna fel a seggükbe, komolyan mondom. Minek itt majrézni egy soványka kölyök miatt? Még a fél fogamra se lenne elég, és úgyis teli lenne sok kicsi csonttal, szóval nem kifizetődő lakoma a gyerek. Látom, hogy megtorpan. Szólásra nyitná a kicsi száját, de aztán inkább meggondolja magát és becsukja. Már éppen sóhajtva újra belemerülnék a szennylapok szokásos hülye pletykáiba, amikor a kicsike úgy dönt, hogy mégis megszólal. Hurrá.
- Ne.. nekem a szüleim mindig azt mondták, hogy az ilyet nem szabad...
Fasza hallásom van, de azért a szavakra még így is erőteljesen hegyezni kell a füleimet, hogy valamit is halljak. Morrantva egyenesedek fel, pedig már éppen kezdtem jól érezni magamat. Egyik kezemben a sör és az újság, a másikat a csípőmre vágom hepciásan.
- És ki a szart érdekli? Na idefigyelj te kis töpszli, nekem...
- Furieeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!!!!!
Visítá..akarom mondani zene füleimnek, ahogy a szavamba vágnak. Összevont szemöldökkel sandítok a megátalkodott vernyákoló hang irányába és szemügyre veszem testvéremet. Tipikusan az a kölyök, amelyik a legéletképtelenebb az alomból. Kicsi, vékony, vézna, és végtelenül naiv. Tulajdonképpen amilyen kicsike, olyan hangos és idegesítő is, aminek cseppet sem örülök. Egyáltalán nem így képzeltem el, én nem egy degenerált 6 éves kislányt kerestem. Miért maradtam mégis itt? Mert a testvérem. Egy a vérünk, egy család vagyunk.
Külsőre viszonylag egy normál tizenévesnek néz ki, csak szellemileg nem jutott még el arra a szintre -legnagyobb sajnálatomra. Szemei olyan gyönyörű kékeszöldek, mint anyánké, ellentétben az én aranysárga szemeimmel, amiket szerencsésen apámtól örököltem. Az ő teste törékeny, vékonyka, első blikkre azt mondanám, hogy nincs is rajta izom. Viszonylag nagyok a mellei és a csípője, de ez aligha látható a hatalmas pulóver alatt, amit mindig viselni szokott. Fekete, hullámos haja már olyan hosszúra megnőtt, hogy folyamatosan fel kell fognia, nehogy valaki felbukjon benne. Hihetetlen, de szinte alig kell fésülnie, és nem is kócolódik. Piszok kis mázlista.
Igazából én az arcára azt mondanám, hogy hörcsög, mások szerint szívalakú. Szépítsük csak a dolgot, akkor is pocok-feje van. A fekete hajunkon kívül semmi közös vonás nincs bennünk. Én sokkal izmosabb, vállasabb és magasabb vagyok. A hajamban nincs semmi hullám, egyenes és rövidre van vágva. Arcom íves, de állam hegyes, álkapcsom pedig kicsivel szélesebb. Én minden vonásomra büszke vagyok. Mindezek mellett a jellemünk sem éppen hasonló. Itt van ez a szőke kis embernyomoronc például...
- Mi van, Weeko?
Dörrentem a felém küzeledő miniveszedelemre flegmán, hanyagul. Ő sajnos -velem ellentétben- szívén viseli az emberek sorsát. Azonnal át is öleli a kis szöszke vakarcsot, akit mellesleg Gabrielnek hívnak:
- Ne bántsd Gazdit! Furiel, olyan gonosz vagy!
Gazda... Na ettől a szótól sikítófrászt tudok kapni. Pedig kénytelen vagyok több ezerszer ezt hallani.
- Weeko. Van neki normális neve. Gabriel. Vágod? G-A-B-R-I-E-L. Na betűzd csak szépen!
- G-A-Z-D-A! Blöööööö....
Nyújtja felém a nyelvét a kis mocsadék. Pár hónapja találtam csak rá Weekora és élek velük, de máris bámulatos változáson ment keresztül. Képessé vált az ellentmondásra, a hisztire és a durcára. A bibi csak ott van, hogy mindezt velem szemben gyakorolja. Na várj csak te kis fruska...Szépen, nyugisan összetekerem az újságpapírt, majd megpaskolom a tenyerem vele. Remek, nagyot fog csapni a seggén. Pár perc csönd, mivel drága hugicám és szösznyedék várnak az én reakciómra. Aztán hirtelen nagy lendülettel megindulok testvérem felé üvöltve:
- GYERE IDE TE BÜDÖS KÖLYÖK!!! VÉÉÉÉÉGEEEED!!!!
- Nyivááááá!!!! Hagyj békééééééén!!!!!- fut az ebadta sikoltva előlem, ahogy annak a rendje, de én úgyis elkapom.
Valószínűleg röhejesnek tűnik a minket szemlélőknek ez a jelenet, de maximum egy berettát nyomok a szájába annak, aki röhögni mer. Menekül, ahogy csak tud a kicsike, de előlem nem fog elbújni. Könnyedén átugrom a széken, ezzel elékerülve és elkapva a derekát. Fordítok rajta egyet, majd felemelem az újságpapírt, hogy hősies küldetésemet teljesíthessem:
- Készülj fel egy irdatlan nagy elpicsázásra!
Hörgöm elszánt arccal, amikor felpillantok a kezemben lévő újságpapírra. Furcsálkodva vonom össze a szemöldökömet és akad meg tekintetem egy szórészletre: "vérleo.."
Weeko-t olyan hirtelen és váratlanul engedem el, hogy egyenesen a földön hasal el, de most per pillanat nem foglalkozom a testi épségével. Széttekerem az újságot, ahogy felpillantok a rovat címére. Mit akar a politika a vérleopárdoktól?

Tekintetem aztán lecsusszan akaratlanul is egy hatalmas szalagcímre:

VÉRDÍJ A VÉRLEOPÁRDOKRA!