Furie-Weeko:

Csendesen, hallgatagon figyelem a kis csibét, amikor az végre felszólal.
Ráadásul... Hát valljuk be, nem hülyeségeket beszél.
Azért a biztonság kedvéért magamban lefuttatom a lehetőségeinket, az ismerettségi köreinket, hogy mégis milyen úton-módon próbálnak majd a vadászok a közelünkbe férni. Én is vadász vagyok valamilyen módon, és pontosan tudom, hogy találni fognak módot rá. Vagy azért, mert mi hibázunk, vagy azért, mert egy, vagy kettő biztosan lesz, akinek jó módszerei és taktikái lévén elkaphat minket.
Már éppen nyitnám ki a számat, amikor Barbie Boyra pislogok. Felvonom szemöldökömet, majd a sört iszogatom lustán és eltűnődőn. Tényleg ennyire azt akarja, hogy a húgom velemaradjon, vagy csak szimplán ennyire ostoba?
Most meg miért zaklatja a testőröket? ÚRISTEN!
Váhhh, most bőgni fog... most bőgni fog... tessék! Bőg! Mégis mi a fenét művelnek ezek? Olyanok, mint egy rossz családi filmben a nagy, érzelgős, könny-kicsordulós, meghatós nagy jelenetekben. Kezd felfordulni a gyomrom, ezért erélyesen felszólalok, kihúzva magamat.
- Na ebből most már igazán elég legyen!
Sóhajtva lépdelek oda Gabriel mellé, meg egyébként is jelezve a többieknek, hogy ha bemerik játszani a "nagy ölelééééééés" akciót, akkor szétpuffantom a seggüket. Nem a kölyök védelmére, hanem a közerkölcs, a jóízlés, és a világbéke érdekében.
Összefonom magam előtt a karjaimat, majd úgy figyelem tekintetemmel Weekot, amint a szöszi-pöszi mellé lépdel nyaffantva felpillantva rám.
- Akkor? Maradhatunk Gazdival?
Nagy cicaszemekkel mered felém, bennem olyan hatást keltve, mintha a fejemre baszták volna az atombombát. Kettőt. Mi a fészkes fenéért dobja be ezt a pillantást?! És én mi a francért nem tudok nemet mondani erre?!
Elhúzom számat kínlódva, majd a tarkómat vakarászva morgom halkan.
- Reeeeeeeendben. Ám legyen.
Hugicám arcán széles, sugárzó mosoly jelenik meg, és már dobná is magát Gabriel nyakába, amikor felhördülök, felemelt kézzel.
- DE!
Mindenki megdermed közelemben, mintha csak valamiféle csatakiáltást hallattam volna. Először Gabrielre sandítok, aztán eme naiv leányzóra, mielőtt folytatnám.
- De amint úgy érzem, hogy rossz a helyzetünk, azonnal eltűnünk. Világos?
Weeko persze azonnal bólogat, mint egy bólogatós-kutya, majd az előbb említett nyakbavetődést is megejti örömteli sikkantással egybefűzve. Halványan elmosolyodok, de aztán gyorsan el is fordulok a kis bagázstól. Már csak azt kéne, hogy lássák, örülök húgom boldogságának.
Nem!
Erről szó sincs, mindössze csak egy pillanatnyi elmezavar kivetődése. Egyébként is úgy tartom, hogy nélkülem Weeko már rég szőnyeg lenne, vagy trófea valami puccos lakásban.
De ha már úgyis itt tartunk és maradunk, akkor gondolkoznunk kell az itteni lehetőségeken. Annyi szent, hogy... nah de ezt már ne magamban futtassam le, hangosan osztom meg gondolataimat a többiekkel.
- Mostantól fogva nagyon oda kell figyelnünk, hogy hol jelenünk meg, miképpen jelenünk meg, és ne adjunk magunkról különösebb felhívó jelet. Weekot esetleg kinyomozhatják a hivatalból, hogy hogyan néz ki, mi a neve, meg egyéb kisebb adatokat. Azt azonban nem tudják, hogy veled van, tehát rá jobban oda kell figyelni.
Elgondolkodva meredek magam elé, ahogy töprengek. Szinte már fáj a fejem, miközben az agyam folyamatosan pörög és kattog, gondolkodok, tétovázok, és esélyeket latolgatok. Nem valami egyszerű megszökni a vadászok elől, főleg úgy, hogy vérdíj is van a fejükön. Az emberek ilyenkor igen jó vérszívó piócák, alig lehet lerázni az eltökéltebb egyedeket. De... Valahogy majd csak megoldjuk. Maximum több név lesz az "Áldozatok" listámon, mert akik közel kerülnek hozzánk, azokat feltétlenül likvidálnom kell.
Ajánlom, hogy a kis sárga pukkancs, meg a húgom nagyon hálásak legyenek nekem. Mindez plusz odafigyelést, plusz védelmet és plusz fáradtságot jelent, hogy ne legyen semmi probléma.
Attól tartok soha nem fogom megérteni a kettejük közötti kapcsot, mert egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mit akarhatnak egymástól. Teljesen logikátlan az egész, és ez kifejezetten bosszantó számomra.
Na de vissza az óvintézkedésekre, amiket ezért a két idiótáért kell tennem. És rögtön jön az egyik legkézenfekvőbb momentum.
- És mindenképpen olyan helyek kellenek nekünk, ahol nem találhatnak ránk, és biztonságban vagyunk. Nem nagy szállodákban és városközpontokban, mert itt találhatnak ránk a legkönnyebben. Akár varázslattal levédett helyeket is kereshetünk, azok egyszerűen fantasztikusak lennének, mert olyan bűbájkütyükkel nem tudnának minket megtalálni.
Jelentem ki egészen határozottan és magamban bőszen bólogatva, helyeselve a saját szavaimra, majd kérdőn pillantok Gabrielre.
- Van itt olyan hely, ami mindezeknek megfelel?

Gabriel

Nem igazán értem, hogy mégis mi a baj... Furie szörnyen nyugtalannak tűnik, és ez nem csak a szokásos „a húgom túl életképtelen” dilemma, érzem anélkül, hogy bármit is mondana. Weeko akadozó hangja alig jut el hozzám, talán azért, mert nővére túl hamar kitépte a kezéből az újságot. Nem értem miért kell ennyire türelmetlennek lenni, amikor igenis szépen halad. Legalábbis ahhoz képest, hogy milyen volt még mielőtt elkezdtem volna olvasni tanítani...

Már éppen összeszedném a bátorságomat, hogy felszólaljak a kisebbik vérleopárd érdekében, mikor a szavak bennem ragadnak, nyelvem pedig mintha egy darab használhatatlan szivaccsá válna. Ó nem... add, hogy ne legyen igaz.

A lányok hangja mintha valahonnan nagyon távolról csengene. Hallom, tisztában vagyok a szavak értelmével, és mégis képtelen vagyok tisztán gondolkozni. Mintha csak valaki sűrű fekete szurkot öntött volna a tudatomra, és hiába telt el elég sok idő már azóta hogy utoljára így éreztem magam, mégis azonnal felismerem a rettegést.

Nem vadászhatnak rájuk. És mi az, hogy embert öltek? Weeko nem... Illetve igen, de nem direkt. És hiába tartok Furietől, biztos vagyok benne, hogy nem tudna ok nélkül és kegyetlenül mészárolni.

De hiába próbálom szólásra nyitni a számat, testem nem engedelmeskedik. Érzem hogy Weeko mögém bújik, de sosem éreztem még magam ennyire szerencsétlennek. Nem mintha eddig is bíztam volna benne, hogy képes leszek megvédeni, de most mintha az a maradék remény is elillant volna.

Mennek, vagy ölnek? Nem... nem akarom... nem akarom, hogy veszélyben legyenek. De ugyanakkor nem is akarok megint elveszteni valakit, aki fontos nekem.

Hirtelen úgy érzem, mintha a fejem enyhe zúgással és valami nagyon könnyű gázzal telne meg, aztán a következő pillanatban a földön ülve találom magam, két kezemmel támaszkodva a hátam mögött. Huh? Fáj a csuklóm... vajon elestem? Reggeli alacsony vérnyomás?

Mikor aztán eszembe jut lélegezni, végre a fejem is kitisztul valamelyest, és képes vagyok gondolkozni. Nem. Nem mehetnek el. Én pedig nem vagyok olyan szerencsétlen már, mint pár évvel ezelőtt.

...

Ugye?

- Nem tudják... Nem sokan tudják, hogy vérleopárdok vagytok. Csak titokban kell tartanunk.

Határozottan pattanok fel, Weekot is majdnem magammal rántva, eddig ugyanis észre sem vettem, hogy a lány aggódva kuporodott mellém. Furie úgy néz rám, mintha... hát, nem is tudom. Igazából elég nehéz megmondani, hogy mit gondol. Például most lehet, hogy éppen meglepődött amiért használható (mert az ugye? ugye??) ötlettel álltam elő. De az is lehet, hogy röhejesnek találja, és mindjárt elkezd kiabálni... Pedig én csak segíteni akarok...

De akármit is gondol, egyelőre nem szólal meg, csak bámul tovább, én pedig igyekszem inkább kihasználni a hirtelen jött határozottság-rohamomat. Jobb is, mert máris érzem, hogy kezd elillanni, ahogy a hatalmas testőrgárda-tagjaim elé állok. Uwaah... hiába kedvesek velem, mindig van egy olyan érzésem, hogy egy rossz mozdulattal képesek lennének porrá őrölni.

- Ugye... ugye nem mondják el senkinek? Kérem szépen....

Uuuh... már megint könnyek szöktek a szemembe, érzem. Biztos el fognak utasítani, elvégre miért tennének meg bármit is egy ilyen gyáva és gyenge alakért?

De nem... hangosan kezdik el bizonygatni a hűségüket... hangosan, és lelkesen? Nem... Nagyon, nagyon hangosan, és nagyon, nagyon lelkesen... Uwaaah... Valahogy ilyenkor méginkább úgy érzem, hogy képesek lennének maguk alá temetni és kilapítani. Pedig igazán jó emberek, tudom hogy nem tennének ilyesmit, és igazából ha jobban belegondolok, mindig nagyon óvatosan bánnak velem. Mosolyogva mondok nekik egyszerű köszönetet, és egyáltalán nem értem, hogy egyikőjüknek miért szöknek könnyek a szemébe.

- Hallottátok? Ők sem mondják el senkinek, megígérték.

Boldogan és reménytelve fordulok ismét a lányok felé. Minden rendben lesz. Renben kell, hogy legyen. Csak... csak ennyit kérek...

Furie-Weeko:

Csak egy másodpercre pillantok le a kis szösz nyüzügére, ahogy felé morrantom:
- Legalább megedződik! Most pedig nyughass, olvasok!
Bosszankodva meredek az újságpapírra, cseppet sem foglalkozok most éppen a két kis törpével. Így is csak halványan jutnak el hozzám azok a külvilági történések, amikor Gabriel felsegíti Weekot, hugicám pedig hálálkodva ölelgeti meg. Máskor már rég a lovak közé csapnék, hogy álljon már meg a menet! Ezt a leányzót komolyan védenem kell a hímektől, mert aztán liliomtiprás lenne a vége. Majd adok én nekik tiprást, kiherélem azt a mocskot, aki hozzá merne... 
Na de most mindegy, nem ez a lényeg. Tekintetemmel követem a szavakat, de valahogy nem jutnak el az agyamig. Milyen vérdíj? Milyen új törvény? MI VAN?!
Újra nekifutok. Ez itt nagyon nem oké.
"Az új mágiaügyi miniszter, név szerint Jonathan Lionheart kihirdette, hogy az eddig védett varázslények -a vérleopárdok-, mostantól fogva vadászható faj. Döntését azzal indokolta, hogy az említett lények ugyanolyan vérmes fenevadak, mint a vérfarkasok. Számtalan példa mutatja, hogy az emberek közé képtelenek beolvadni, így irtani szükséges ezeket a lényeket. A zöldmozgalom heves tiltakozásban tört ki a döntés hallatán, a tárgyalások még folynak, ahogyan a vadászatok is a..."
Ez valami vicc.
Igaz, hogy nekem nincs semmiféle igazolványom, mint Weekonak, de akkor is...Weeko. Borostyántekintetemmel testvéremre pillantok, aki éppen nagyban puszilgatta és ölelgette az ő...khm... gazdiját. Ám ahogy feléjük pillantok, úgy tűnik megérzi, mert nagy szemekkel fordul felém. Először mintha kérdezni akarna, de aztán látja a szememen és a testtartásomon, hogy baj van. Méghozzá nem is kicsi.
Ugyan még mindig Gabrielbe kapaszkodik, de a figyelmét nekem szenteli, ahogy halkan motyogja cicaszemeivel:
- Valami baj van, Furie...?
Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem és visszaroskadok az antik székre, ahol még az előbb vígan dorbézoltam. Most gondterhelten nyúlok a sörös dobozért és Weeko felé nyújtom az újságot. Nem. Még nem akarom kimondani. Ez egy baromság. És egyébként is, ki a fasz az a Jonathan LionHeart? És mi a faszt akar tőlünk? Mit ártottunk mi neki? Jóóóóó, okés, elismerem, hogy Weeko lemészárolt már egy falut. És iiigen, igen, én is megöltem már pár száz embert. De becsszó, ebből 70% munkaköri leírás volt, a többi meg a nasi. Közben hallom, ahogy testvérem kissé szakadozottan olvassa a cikket. Huszonhárom éves létére még mindig szarul olvas. Anyám borogass... Idegesen tépem ki a kezéből, mert a szerencsétlen csak a címig jutott el az utóbbi három percben. Feszülten és mérgesen pillantok fel. Kurva életbe, muszáj kimondanom!
- Mostantól vadászhatnak ránk. Rám is, Weekora is. Az a vacak papír már nem ér semmit.
Húgom úgy tűnik nem igazán akarja felfogni, hogy pontosan miért is történik mindez. Persze nem ő lenne, ha ennek nem adna hangot kíváncsian:
- És miért? Nem szeretnek minket? Vagy haragszanak ránk?
Kérdi gyermekien, akárcsak egy hat éves. Akitől még csak elfogadható, de egy felnőtt lánytól már idegesítő. Morrantva húzom meg a sört, majd csapom az asztalra mérgelődve:
- Ne légy hülye! Azért akarnak minket megölni, amiért embert öltünk. Vágod?
Indulatosan meredek rá a kölykökre, aztán nagyot sóhajtva teszem csípőre a kezemet felvont szemöldökkel pillantva hol Weekora, hol pedig kicsi kacsára:
- Két lehetőségünk van: Vagy fogjuk a cuccainkat és szépen eltűnünk egy melegebb éghajlatra Weekoval, vagy itt maradunk...
És elhallgatok. Ugyanmár Furie, egészen elpuhultál, mióta a majomivadékokkal lógsz! Miért nem látom ennek a szebbik oldalát? Miért nem örülök annak, hogy vadásznak rám, és annyi barmot belezhetek ki, amennyit csak akarok. Illegálisan ugyan, de nekem már úgyis tök mindegy. Akkor mégis miért...? Hát persze. Weeko. Mert ezelőtt röhögve dobtam volna magam mögé az újságot egy "Hadd jöjjenek, ha mernek!" felkiáltással. Most azonban már nem a saját irhámat kell védenem, hanem a testvéremét is. Köszönhetően gyerekes és megbotránkoztató ragaszkodásának, nem csak őt, de még a pihés fejűt és többieket is meg kell védenem. Ez a kettő itt előttem meg a legéletképtelenebb kölkök. Weeko még csak talán használható, ha azt mondom neki, dumálja le a Másikkal, aztán üsd-vágd-nem-apád! De mit kezdjek itt ezzel a szöszkével? Majd a golyó kitér előle, ha azt rebegi el azokkal a bociszemekkel, hogy "Bocsánat"...? Azthiszem borzalmas kilátásaim vannak ezzel a csipet csapattal kapcsolatban.
Úgy tűnik, hogy sokáig a gondolataimba merültem, mert Weeko kissé belecsimpaszkodik a toppomba. Morrantva söpröm le magamról a kezét, mire összerezzenve bújik Gabriel mögé (ha-ha!):
- Tesó... Én nem tudom mi a másik lehetőség, de én azt választom...Nem akarom elhagyni Gazdit.
Egyem meg, hát meg lehet zabálni, ahogy motyogva bújik elő a szőke fürtök mögül. Nagyot sóhajtok, majd összefonom magam előtt a karjaimat, és felvont szemöldökkel pillantok le hol Weekora, hol Gabrielre:
- Itt maradjunk és kinyírunk mindenkit, aki ránk vadászik...?
Kérdem hangosan, főleg a pizsama banánnak szánva a kérdést. Az egy dolog, hogy Weeko itt akar maradni vele, de ezzel hőn szeretett emberpalántáját is veszélybesodorja. Testvérem ezt biztosan nem fogja fel, de talán a sárgafejű igen. Mintha csak hugicám érezné, hogy kin is múlik most ez a kérdés, úgy fordul ő is Gabriel felé. Nagy cicaszemeivel pislog fel rá. Nem mondanám, hogy könyörgőn, szerintem ezek a kérlelő nagyszemek az alap karosszériatartozékok közé tartoznak.
Elmosolyodom erre az abszurd helyzetre. S miért is ne tehetném kissé drámaibbá a pillanatot? Fennhangon, kihúzva magamat és csípőre tett kézzel pillantok le Gabrielre:
- Nos, Szőr Pamacska, mit válaszolsz erre a kooooomoly kérdésre? Mondhatnám úgyis, hogy menjünk, vagy öljünk?
Weeko erre megrovón pillant felém. Hát nem édes? Megint durcázik:
- Furie! Ne légy ilyen gonosz! Csak elbeszélgetünk velük, hogy ezt nem szabad csinálni, és majd megkínáljuk őket csokival, és csinálunk nekik finom teát, és kiderül majd, hogy valójában nagyon aranyos és kedves emberek.
VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! Hol egy kibaszott fal?! Ide veleeeeee....Hadd verjem bele a fejemet!!!

Gabriel

Hirtelen és halálra rémülten ülök fel ágyamban, mikor a szomszéd helységből ördögi kacaj szűrődik be. Pedig ritka szépet álmodtam... egy hatalmas cukormáz-felhő-félén piknikeztünk, és minden tele volt süteményekkel, fagyival, tortákkal, pitékkel, karamellával....

Haah... éhes vagyok... Végül még álmomban sem jutott senki az evésig, ugyanis egyik pillanatról a másikra megjelent egy óriási Furie, akinek mintha az egész felhő egyetlen apró falat lett volna, és ördögi kacajjal meg egy villával nyúlt felénk.

Mmmh? Csak hét óra van? Még aludhattam volna legalább egy fél órát. Miért kell ilyen ijedősnek lennem? Na mindegy, mostmár akár el is mehetnék zuhanyozni meg reggelizni. Nagyot ásítva kászálódom le a hatalmas, puha szállodai ágyról, igyekezve kidörzsölni az álmot a szememből. Sosem voltam egy reggeli pacsirta, Rafael is mindig azzal piszkált, hogy nem lehet tudni reggel hogy ébren vagyok-e, vagy éppen csak alvajárok.

Valószínűleg az sem javít a dolgon, hogy szőke, félhosszú, hullámos tincseim egyszerre mutatnak a föld összes égtája felé, és hogy búzakék szemeim is éppencsak résnyire nyílnak. Sebastian még azért is megjegyzést szokott tenni, hogy lóg rajtam a pizsama, pedig arról nem én tehetek. Becsszó. Én tényleg igyekszem, mert iszok tejet, és eleget is eszek, és mindig kihúzom magam, ahogy a többiek mondják. De akármit is csinálok, nem úgy tűnik, hogy ennél tovább fogok nőni, vagy erősebbek lesznek a csontjaim. Így valahogy mindig minden lóg rajtam, ha nem személyre szabott, vagy „petite” méret. A többiek pedig mindig azzal csúfolnak, hogy petite méretet csak lányoknak csinálnak.

Hirtelen az asztalommal, rajta pedig egy pár csizmával találom magam szemben. „Ilyet nem illik...” – mondanám szinte azonnal, de látva, hogy kivel van dolgom, háromszor is meg kell gondolnom, még mielőtt óvatosan véleményt nyílvánítanék. Igazán nem tudom miért mondja JJ állandóan, hogy nem nyitom ki a számat, amikor kellene. Most is megtettem, bár érzem, hogy szívem megint a torkomban dobog. Talán nem kellett volna rászólni Furiere, elvégre nem árt semmit az asztalnak... ha neki úgy kényelmes, akkor nem baj, nem? Bár ha nem illik... Uwaah... és most ráadásul mérges is lett. Ilyenkor nagyon ilyesztő tud lenni... Vajon meg fog ütni? Azt most nem szabad, délután fotózás lesz, és mindenkinek felrúgom a napirendjét, ha kék foltokkal jelenek meg...

Már éppen próbálnék valamit mondani hogy megbékítsem, de helyette csak a szívem ugrik ki majdnem a torkomon a hirtelen kiáltásra. Egy pillanatig egészen biztos vagyok benne, hogy valami robbant, valakit lelőttek, esetleg valakit mindjárt le fognak lőni. Végül aztán sikerül felismernem Weeko hangját, így valamivel nyugodtabban kalimpáló szívvel állok félre a tűzvonalból.

Jobban mondva csak próbálnék félre állni, Weeko ugyanis átölel, így a reflektorfény megint rajtam van. Persze így én sem bánom, sőt, a lányból áradó embertelen hő kimondottan megnyugtat, így még el is mosolyodom, egy pár pillanatig megfeledkezve Furie-ről. Igazán megtanulhattam volna már, hogy ez utóbbi elég nagy hiba.

Igyekszem magam picire összehúzni, mikor már megint a nevemen veszekednek. Nem én kértem Weekot hogy hívjon Gazdának, de ugyanakkor nem is zavar. Azt hiszem említettem már ezt egy párszor nekik... de lehet, hogy újra ideje lenne? Sebastian mindig azt mondja, hogy „Sosem leszel sikeres a nőknél, ha nem nyitod ki a szád!”. Van egy olyan érzésem, hogy Seb valami egészen másra céloz, de ha azt veszem, hogy Furie nő, és Weeko is... nos, hát, lány, akkor talán tényleg ez lenne a „siker” nyitja.

- U-- Umm... Engem... engem tényleg nem zavar... Ha Weeko nem akar Gazdának hívni, nem baj, de ha úgy szeretné...

Mire felemelem zavart tekintetemet, a két vérleopárd már nincs is mellettem, hanem kiabálva rohangálnak fel-alá a lakosztályban. Talán nem hallották, hogy mit mondtam? Hát igen, megeshet... Lehet, hogy újra meg kéne próbálnom?

- Umm... bocsánat...

Tétován emelem fel a kezemet, hátha akkor észrevesznek. Persze kissé ijesztő, ahogy a testvérpár árkon-bokron-bútoron átszáguld, de legalább már ezt sikerült nagyjából megszoknom. Csak akkor áll meg bennem az ütő, amikor Weeko túl közel kerül egy-egy éles szeglethez vagy törékeny tárgyhoz.

- Uwah! Weeko!!

Azonnal igyekeznék a lány védelmezésére mikor nővére végre elkapja, de az hamarabb megáll magától, minthogy én odaérnék. Értetlenül torpanok meg... Furie meggondolta magát? Nem jellemző rá. De ez a gondolat valahogy rögtön elröppen, mikor Weekot látom a földre huppanni, és olyan gyorsan sietek oda hozzá, hogy majdnem elbotlok a pizsamám szárában.

- Megütötted magad?

Áááh, miért kérdezek mindig ilyen butaságokat? Persze, hogy megütötte magát, elvégre elesett! Csak az a kérdés, hogy mégis hol? Jó alaposan körbenézek rajta, de közben egy szigorú pillantást vetek Furiere. Legalább is... azt hiszem, hogy szigorúnak tűnhet. Nagyon igyekszem ám úgy nézni, ahogy Yuuji szokott JJ-re és Sebastianra amikor túl nagy zajt csapnak. Yuuji nagyon menő, elég ránéznie a srácokra, és azonnal elhallgatnak. Engem általában nem szoktak meghallani, és ha próbálok úgy nézni mint Yuuji, megkérdezik, hogy fáj-e valamim.

- Ne bánj ilyen csúnyán Weekoval. Nem csinált semmi rosszat...

Sikerült kimondanom… és azt hiszem, most még a hangom sem remegett! Uwah…

Furie-Weeko:

- Szarrá verték végre az Ördöngős Őrjöngőket!!!
Sátáni kacaj társul az örömkitöréshez, aztán kajánul elvigyorodva csapom a sörös dobozt a szék karfájára. Kényelmesen hátradőlök az antik széken, virgácsaimat felpakolom az antik asztallapra és a tökéletes elégedettség, harmónia szinte sugárzik az arcomról. Kollégáim persze furcsálkodva vonják össze szemüket felém pillantva, nem túl sokszor látnak engem mosolyogva. De ahogy azt már sokan mondták, a legszebb öröm a káröröm. A mai szennylapok pedig hihetetlen módon tökéletesen kielégítik eme perverz hajlamot. Persze másra nem is jók, a hülyeségből is megárthat a sok.
Közben szemem sarkából látom, hogy egy sárga folt áttotyog a szobán mérhetetlen lassúsággal. Szóval a kis gebe szőke felkelt. Végre. A többiek bezzeg rögtön mind felveszik a szokásos testőrpózt, avagy: tökömet-fogva-szoborképződménybe-váltok. Mintha karót dugtak volna fel a seggükbe, komolyan mondom. Minek itt majrézni egy soványka kölyök miatt? Még a fél fogamra se lenne elég, és úgyis teli lenne sok kicsi csonttal, szóval nem kifizetődő lakoma a gyerek. Látom, hogy megtorpan. Szólásra nyitná a kicsi száját, de aztán inkább meggondolja magát és becsukja. Már éppen sóhajtva újra belemerülnék a szennylapok szokásos hülye pletykáiba, amikor a kicsike úgy dönt, hogy mégis megszólal. Hurrá.
- Ne.. nekem a szüleim mindig azt mondták, hogy az ilyet nem szabad...
Fasza hallásom van, de azért a szavakra még így is erőteljesen hegyezni kell a füleimet, hogy valamit is halljak. Morrantva egyenesedek fel, pedig már éppen kezdtem jól érezni magamat. Egyik kezemben a sör és az újság, a másikat a csípőmre vágom hepciásan.
- És ki a szart érdekli? Na idefigyelj te kis töpszli, nekem...
- Furieeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!!!!!
Visítá..akarom mondani zene füleimnek, ahogy a szavamba vágnak. Összevont szemöldökkel sandítok a megátalkodott vernyákoló hang irányába és szemügyre veszem testvéremet. Tipikusan az a kölyök, amelyik a legéletképtelenebb az alomból. Kicsi, vékony, vézna, és végtelenül naiv. Tulajdonképpen amilyen kicsike, olyan hangos és idegesítő is, aminek cseppet sem örülök. Egyáltalán nem így képzeltem el, én nem egy degenerált 6 éves kislányt kerestem. Miért maradtam mégis itt? Mert a testvérem. Egy a vérünk, egy család vagyunk.
Külsőre viszonylag egy normál tizenévesnek néz ki, csak szellemileg nem jutott még el arra a szintre -legnagyobb sajnálatomra. Szemei olyan gyönyörű kékeszöldek, mint anyánké, ellentétben az én aranysárga szemeimmel, amiket szerencsésen apámtól örököltem. Az ő teste törékeny, vékonyka, első blikkre azt mondanám, hogy nincs is rajta izom. Viszonylag nagyok a mellei és a csípője, de ez aligha látható a hatalmas pulóver alatt, amit mindig viselni szokott. Fekete, hullámos haja már olyan hosszúra megnőtt, hogy folyamatosan fel kell fognia, nehogy valaki felbukjon benne. Hihetetlen, de szinte alig kell fésülnie, és nem is kócolódik. Piszok kis mázlista.
Igazából én az arcára azt mondanám, hogy hörcsög, mások szerint szívalakú. Szépítsük csak a dolgot, akkor is pocok-feje van. A fekete hajunkon kívül semmi közös vonás nincs bennünk. Én sokkal izmosabb, vállasabb és magasabb vagyok. A hajamban nincs semmi hullám, egyenes és rövidre van vágva. Arcom íves, de állam hegyes, álkapcsom pedig kicsivel szélesebb. Én minden vonásomra büszke vagyok. Mindezek mellett a jellemünk sem éppen hasonló. Itt van ez a szőke kis embernyomoronc például...
- Mi van, Weeko?
Dörrentem a felém küzeledő miniveszedelemre flegmán, hanyagul. Ő sajnos -velem ellentétben- szívén viseli az emberek sorsát. Azonnal át is öleli a kis szöszke vakarcsot, akit mellesleg Gabrielnek hívnak:
- Ne bántsd Gazdit! Furiel, olyan gonosz vagy!
Gazda... Na ettől a szótól sikítófrászt tudok kapni. Pedig kénytelen vagyok több ezerszer ezt hallani.
- Weeko. Van neki normális neve. Gabriel. Vágod? G-A-B-R-I-E-L. Na betűzd csak szépen!
- G-A-Z-D-A! Blöööööö....
Nyújtja felém a nyelvét a kis mocsadék. Pár hónapja találtam csak rá Weekora és élek velük, de máris bámulatos változáson ment keresztül. Képessé vált az ellentmondásra, a hisztire és a durcára. A bibi csak ott van, hogy mindezt velem szemben gyakorolja. Na várj csak te kis fruska...Szépen, nyugisan összetekerem az újságpapírt, majd megpaskolom a tenyerem vele. Remek, nagyot fog csapni a seggén. Pár perc csönd, mivel drága hugicám és szösznyedék várnak az én reakciómra. Aztán hirtelen nagy lendülettel megindulok testvérem felé üvöltve:
- GYERE IDE TE BÜDÖS KÖLYÖK!!! VÉÉÉÉÉGEEEED!!!!
- Nyivááááá!!!! Hagyj békééééééén!!!!!- fut az ebadta sikoltva előlem, ahogy annak a rendje, de én úgyis elkapom.
Valószínűleg röhejesnek tűnik a minket szemlélőknek ez a jelenet, de maximum egy berettát nyomok a szájába annak, aki röhögni mer. Menekül, ahogy csak tud a kicsike, de előlem nem fog elbújni. Könnyedén átugrom a széken, ezzel elékerülve és elkapva a derekát. Fordítok rajta egyet, majd felemelem az újságpapírt, hogy hősies küldetésemet teljesíthessem:
- Készülj fel egy irdatlan nagy elpicsázásra!
Hörgöm elszánt arccal, amikor felpillantok a kezemben lévő újságpapírra. Furcsálkodva vonom össze a szemöldökömet és akad meg tekintetem egy szórészletre: "vérleo.."
Weeko-t olyan hirtelen és váratlanul engedem el, hogy egyenesen a földön hasal el, de most per pillanat nem foglalkozom a testi épségével. Széttekerem az újságot, ahogy felpillantok a rovat címére. Mit akar a politika a vérleopárdoktól?

Tekintetem aztán lecsusszan akaratlanul is egy hatalmas szalagcímre:

VÉRDÍJ A VÉRLEOPÁRDOKRA!