Gabriel

Nem igazán értem, hogy mégis mi a baj... Furie szörnyen nyugtalannak tűnik, és ez nem csak a szokásos „a húgom túl életképtelen” dilemma, érzem anélkül, hogy bármit is mondana. Weeko akadozó hangja alig jut el hozzám, talán azért, mert nővére túl hamar kitépte a kezéből az újságot. Nem értem miért kell ennyire türelmetlennek lenni, amikor igenis szépen halad. Legalábbis ahhoz képest, hogy milyen volt még mielőtt elkezdtem volna olvasni tanítani...

Már éppen összeszedném a bátorságomat, hogy felszólaljak a kisebbik vérleopárd érdekében, mikor a szavak bennem ragadnak, nyelvem pedig mintha egy darab használhatatlan szivaccsá válna. Ó nem... add, hogy ne legyen igaz.

A lányok hangja mintha valahonnan nagyon távolról csengene. Hallom, tisztában vagyok a szavak értelmével, és mégis képtelen vagyok tisztán gondolkozni. Mintha csak valaki sűrű fekete szurkot öntött volna a tudatomra, és hiába telt el elég sok idő már azóta hogy utoljára így éreztem magam, mégis azonnal felismerem a rettegést.

Nem vadászhatnak rájuk. És mi az, hogy embert öltek? Weeko nem... Illetve igen, de nem direkt. És hiába tartok Furietől, biztos vagyok benne, hogy nem tudna ok nélkül és kegyetlenül mészárolni.

De hiába próbálom szólásra nyitni a számat, testem nem engedelmeskedik. Érzem hogy Weeko mögém bújik, de sosem éreztem még magam ennyire szerencsétlennek. Nem mintha eddig is bíztam volna benne, hogy képes leszek megvédeni, de most mintha az a maradék remény is elillant volna.

Mennek, vagy ölnek? Nem... nem akarom... nem akarom, hogy veszélyben legyenek. De ugyanakkor nem is akarok megint elveszteni valakit, aki fontos nekem.

Hirtelen úgy érzem, mintha a fejem enyhe zúgással és valami nagyon könnyű gázzal telne meg, aztán a következő pillanatban a földön ülve találom magam, két kezemmel támaszkodva a hátam mögött. Huh? Fáj a csuklóm... vajon elestem? Reggeli alacsony vérnyomás?

Mikor aztán eszembe jut lélegezni, végre a fejem is kitisztul valamelyest, és képes vagyok gondolkozni. Nem. Nem mehetnek el. Én pedig nem vagyok olyan szerencsétlen már, mint pár évvel ezelőtt.

...

Ugye?

- Nem tudják... Nem sokan tudják, hogy vérleopárdok vagytok. Csak titokban kell tartanunk.

Határozottan pattanok fel, Weekot is majdnem magammal rántva, eddig ugyanis észre sem vettem, hogy a lány aggódva kuporodott mellém. Furie úgy néz rám, mintha... hát, nem is tudom. Igazából elég nehéz megmondani, hogy mit gondol. Például most lehet, hogy éppen meglepődött amiért használható (mert az ugye? ugye??) ötlettel álltam elő. De az is lehet, hogy röhejesnek találja, és mindjárt elkezd kiabálni... Pedig én csak segíteni akarok...

De akármit is gondol, egyelőre nem szólal meg, csak bámul tovább, én pedig igyekszem inkább kihasználni a hirtelen jött határozottság-rohamomat. Jobb is, mert máris érzem, hogy kezd elillanni, ahogy a hatalmas testőrgárda-tagjaim elé állok. Uwaah... hiába kedvesek velem, mindig van egy olyan érzésem, hogy egy rossz mozdulattal képesek lennének porrá őrölni.

- Ugye... ugye nem mondják el senkinek? Kérem szépen....

Uuuh... már megint könnyek szöktek a szemembe, érzem. Biztos el fognak utasítani, elvégre miért tennének meg bármit is egy ilyen gyáva és gyenge alakért?

De nem... hangosan kezdik el bizonygatni a hűségüket... hangosan, és lelkesen? Nem... Nagyon, nagyon hangosan, és nagyon, nagyon lelkesen... Uwaaah... Valahogy ilyenkor méginkább úgy érzem, hogy képesek lennének maguk alá temetni és kilapítani. Pedig igazán jó emberek, tudom hogy nem tennének ilyesmit, és igazából ha jobban belegondolok, mindig nagyon óvatosan bánnak velem. Mosolyogva mondok nekik egyszerű köszönetet, és egyáltalán nem értem, hogy egyikőjüknek miért szöknek könnyek a szemébe.

- Hallottátok? Ők sem mondják el senkinek, megígérték.

Boldogan és reménytelve fordulok ismét a lányok felé. Minden rendben lesz. Renben kell, hogy legyen. Csak... csak ennyit kérek...